Józsa Béla

Hodgya, 1898. december 4. – Kolozsvár, 1943. november 29.

közíró, szerkesztő, költő, építőmunkás, faszobrász

Székely földműves családból ered, Székelyudvarhelyen elvégzi a kő- és agyagipari iskolát (1916), két évet tölt az első világháború frontján, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságban vöröskatona; hadifogság után Kolozsváron az épületasztalos szakmát tanulja ki, munkakeresés közben Galacon ismerkedik meg a kikötőmunkások szakszervezetével, s a kolozsvári famunkások szakszervezetében válik marxistává, egyben a proletárkultúra propagandistájává. 1928-tól a Munkássegély titkára, népkonyhát, sztrájktanyát szervez, ingyenes orvosi rendelőket és napközi otthonokat állít fel a külvárosokban. Művészi hajlamainak megfelelően szociofotó-felvételeiből kiállításokat rendez (1928–30), egyben az 1920-as évek agitációs költészetének hatására megverseli munkástársainak életét és harcát. 1932 tavaszától az őszi betiltásig a Szolidaritás c. folyóirat szerkesztője; ebben az évben részt vesz a Nemzetközi Munkássegély berlini kongresszusán.

A Gyár és Ucca munkatársa, majd sógorával, Nagy István munkásíróval közösen Írjatok címmel illegális irodalmi folyóiratot ad ki. 1935-től a marosvásárhelyi Új Szó publicistája, majd a lap betiltása után a Brassói Lapok, a szociáldemokrata Előre, a Bányavidék, a nagyváradi Friss Újság s az Erdélyi Magyar Szó hasábjain szolgálja harcos írásaival a Kommunisták Romániai Pártja (KRP) politikáját. A Vásárhelyi Találkozón a munkásegységfrontot képviseli, részt vesz a Munkás Athenaeum s a Forradalmi Írók Csoportja művelődési tevékenységében, kezdeményezéseire Petőfi Sándor emlékezete a demokratikus megmozdulások jelképévé válik. Antifasiszta harcát a bécsi döntések után a budapesti Népszava, Magyar Nemzet, Független Magyarország és Szabad Szó hasábjain folytatja, munkások és parasztok összefogását hirdetve nemzetiségi különbség nélkül.

A második világháború kitörése után két éven át mint a KRP, ill. Békepárt szervezője illegálisan irányítja az észak-erdélyi háborúellenes mozgalmakat, a 48-as Erdély írói csoportosulásának névtelen vezetője, a népi írók határozott antifasiszta magatartását sürgeti, az olasz fasizmus összeomlása után „Egy névtelen magyar munkás” aláírással levelekben fordul az erdélyi magyar közélet vezetőihez, és a hitleri Németországgal való szakítást követeli; új Vásárhelyi Találkozót készít elő. 1943 novemberében a katonai hatóságok letartóztatták és a börtönben tisztázatlan körülmények között meghalt. Halála hírére a kommunisták vezette Békepárt Budapesten háborúellenes kiáltványt bocsátott ki.

Mozgalmi versei nemcsak történelmi értelemben dokumentációs értékűek, hanem a kiadásaikat gondozó Szabédi László és Farkas Árpád elemzése szerint sajátos székely népi jelleget is képviselnek; közismertté vált közülük a Zúg az erdő (1942), a Székely tél és a Számadás (1943). Tizennégy verse a Csehi Gyula ajánlásával megjelent 57 vers c. antológiában (1957) Brassai Viktor, Korvin Sándor és Salamon Ernő verseivel együtt szerepel. Közírását Jordáky Lajos így jellemzi:

„…publicisztikai stílusa egyszerű és világos. Nem használ fellengős szólamokat, cikkei nem stílusgyakorlatok, hiányzanak belőlük a bonyolult és virágos mondatok. Munkáspublicista írja munkásoknak, s éppen ezért mindig a nyílt beszédre és közérthetőségre törekszik. Nyilván ez okozza, hogy feltételezett szövetségeseitől is ugyanezt a nyíltságot követeli, s az ingadozókkal és visszahúzódókkal szemben gyakran kíméletlen. Publicisztikájában mindenesetre tükröződnek a hazai és nemzetközi politikai események, s így a történésznek is kiváló támpontot nyújtanak.”

Munkái

• Petőfi és az 1848–49-es magyar szabadságharc (tanulmány, Kolozsvár, 1939; új kiadás: Kolozsvár, 1945);

• Józsa Béla írásaiból (versek, prózai írások válogatott gyűjteménye a Józsa Béla c. kötetben. Testamentum, 1978)

A kolozsvári Szakszervezeti Tanács székhelyén már 1945 májusában ünnepélyesen leleplezték A. Havas Béla róla készült olajfestményét. Hodgyán emlékkiállítása nyílt a Művelődési Házban. Elfogatását festette meg Nagy Albert az MNSZ 1948-as vértanú-pályázatára, bányászok közt mutatja be Agricola Lídia és Andrásy Zoltán; szobrát készítette el Lövith Egon, egy másik szobra – Orbán Áron műve – a székelyudvarhelyi agyagipari iskola előtt áll; szülőfalujában 1979. június 1-jén avatták fel bronzszobrát, Ferencz Ernő alkotását; az 1989 előtti időszakban Erdély több városában utcát neveztek el róla.

1989 utáni értékelése még nem történt meg. Ezzel kapcsolatban írta Gáll Ernő önéletrajzi naplójában:

„Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése – egész a mártíromságig –, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?”