Salló István

Csíkzsögöd, 1932. március 3. – Tatabánya, 2003. szeptember 30.

fafaragó, szobrász, író, közéleti személyiség, az 1960-as '70-es években Csíkszereda kulturális életének egyik meghatározó egyénisége.

Csíkzsögödön született, gyermekkora a világháború, a menekülések és a változások viharában telt el. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte, majd a Csíksomlyói Tanítóképzőben pedagógiai oklevelet szerzett.

1951–1959 között Gyimesközéplokon, Csíkszentimrén és Csíkdánfalván tanított. Fiatalon lett a Hargita megyei művelődési élet szervezője, majd 1959-től a Csík rajoni Művelődési Ház vezetője. A népi kultúra megmentésén fáradozó művészek és művészeti közösségek körében dolgozott. Szellemi mesterei az építész-író Kós Károly, a festő Nagy Imre, a szobrász Szervátiusz Jenő voltak.

1968–1978 között a Hargita Megye Népi Alkotások Házának volt igazgatója. Munkatársaival a kisebbségi sors engedte lehetőségek teljes kihasználásával küzdött a székely népi hagyományok feltárásán, közreadásán és megmentésén. Irányításával népi színjátszó csoportok, tánccsoportok, népi zenekarok, énekesek és szavalók tevékenykedtek. Az alkotó népművészek számára rendszeresen kiállításokat szervezett. Néprajzi kiadványok megjelentetését támogatta és szerkesztette. 1978-ban jelent meg a Kardalus Jánossal közösen összeállított album, a Kapuk és kerítések Hargita megyében, amely a hajdani Csíkszék és Udvarhelyszék fafaragó mesterségének és művészetének gazdag bemutatása.

Irodalmi munkásságában kisregények, elbeszélések, gyermekversek, mesék és népi színművek szerepelnek, ugyanakkor szakcikkei jelentek meg újságokban és művelődési folyóíratokban. A Márton Áron Gimnázium himnusza, valamint a csíkszeredai jégkorongozók indulója a Hajrá fiúk! című hokihimnusz szövegének szerzője.

Kora ifjúságától minden szabadidéjét a szobrászatnak szentelte, a kezdeti nehézségekről így vall:

„Készségeim és vágyaim hiába vonzottak a művészi pályára, ez az erdélyi végeken elérhetetlennek tűnt. A gyimesi csángók tanítójaként viszont végtelen tere nyílt az önképzésnek, a minden szabadidőt kitöltő faragásnak.”

Első művészi sikere a katonaságához kapcsolódik. 1954-ben a katona-művészek országos pályázatán harmadik díjjal tüntették ki. Szabadiskolákban ismerkedett meg a szobrászattal. Mint fafaragó, témáit a székely nép életéből és balladavilágából merítette. Fa domborművein történelmi témák, irodalmi művek, népköltészeti emlékek elevenednek meg, amelyek általában keretbe foglalt aprólékos kidolgozottságú alkotások. „Alakjaim, legyenek vesztett vagy győztes csaták, népballadák hősei, legyenek bár hétköznapi kenyérkereső apák, kenyérszelő asszonyok, neves vagy névtelen őseink, ők az emberélet világfájának gyökerei. Valamennyien e fa alatt élünk. Úgy érzem a sors bízta rám, hogy e gyökeret mindannyiunk gazdagodására vésőmmel bontogassam”. 1958-tól rendszeresen kiállító művész volt. Munkái több közös és egyéni tárlaton szerepeltek. Jelentős részük múzeumokba, művelődési házakba, iskolákba, könyvtárakba és magángyűjteménybe került.

1978-ban telepedett át Tatabányára. Művészetét Magyarországon elismerték, 1987-ben Csorna város díszpolgárává avatták. Több kiállításon is részt vett, számos domborművét, domborműsorozatát helyezték el közösségi épületek belső terein, illetve emlékoszlopát, kapuját allították fel köztéren.

Az Árpád-házi királyokról készült dombormű-sorozata a magyar múlt megismerése felé irányít. A 23 király képmását ábrázoló alkotást a tatabányai városháza disztermében helyezték el.

2000-ben a millennium évében, a magyar keresztény királyság ezeréves évfordulójára készült el a Szent Koronát felajánló Szent Istvánt, és a gyermek Jézust karján tartó Máriát ábrázoló alkotása.

Salló István 2003. szeptember 30-án hunyt el Tatabányán. Életéről, munkásságáról készített portréfilmet Jánosi Antal rendező, Fába álmodott ezer évünk címmel.

„Salló István vésője – a Hargita erdeit vágó – székelyek arcélét, alakját bontogatja jó izzel – az anyagszerűség mértéktartó alkalmazásával. E vidék emberének erőteljes, balladázó kedvét keresve hatol a fába – és egyéni izű világot teremt, ahol minden forma és minden vésőnyom népies tömörséggel adja vissza az alkotó elképzeléseit.” (Kovács Dénes)

Művei

Irodalmi alkotásai, cikkei, tanulmányai

• Abrakolt szenvedély. Kisregény. 1970.;

• Az énlaki közművelődés száz éve. Balázs Lajossal In. Művelődés. Bukarest, 1972/2;

• Nagyapó pipája. Mesék. Bukarest, 1974.;

• Három vidám színjáték. Bukarest, 1974.;

• Fekete ribiszke. Színmű. Csíkszereda, 1974.;

• Mézesmadzag. Színmű. Csíkszereda, 1974.;

• Az okos farkas. Gombavári történet. Bábszínművek. Csíkszereda, 1978.

Néprajzi kiadványa

• Kapuk és kerítések Hargia megyében. Kardalus Jánossal közösen összeállított album, Csíkszereda, 1977.

Művészeti alkotásai

• Árpád-házi királyok;

• Árvíz balladája;

• Bartók: Cantata Profana;

• Don-Kanyar;

• Erdőben I.;

• Erdőben II.;

• Énekes madár;

• Fellner Jakab-portré;

• Furulyás;

• Illyés Gyula;

• Júlia Szép leány, székely népballada;

• Kádár Kata;

• Kaszás;

• Kodály: Székely fonó;

• Madéfalva, 1764;

• Kőműves Kelemen;

• Öreg székely pár;

• Öregek;

• Párok;

• Portré;

• Segélykiáltás;

• Széchenyi-portré

Köztéri művei

• Domborműveit, domborműsorozatait helyezték el közösségi épületek belső tereiben (Budapest, Csopak, Csorna, Kisbér, Tata, Tatabánya).;

• Emlékoszlopait, kapuit állították fel köztereken (Diósd, Komárom, Kőszeg, Sátoraljaújhely, Tatabánya, Tiszadob).;

• 1989-ben helyezték el Tatabánya Főterén az 1956-os emlékoszlopot.;

• 1991-ben állították fel Bánhidán a Fieba János emlékoszlopot.;

• 1991-ben avatták fel a bánhidi 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc emlékoszlopot.

Művei közgyűjteményekben

• Balassa Bálint Múzeum, Esztergom;

• Tatabányai Múzeum, Tatabánya