Andrássy Gyula id.

Kassa, 1823. március 3. – Volosca 1890. február 18.

politikus, államférfi, a Magyar Királyság miniszterelnöke

Apja gróf Andrássy Károly (1792–1845), anyja Szapáry Etelka grófnő (1798–1876). Születési helyét illetően a források hol Tőketerebest, hol Kassát, hol Oláhpatakot említik. (Tőketerebesen ifj. Andrássy Gyula gróf született 1860-ban). Hazafias szellemű nevelést kapott, a család hagyományosan ellenzéki szellemű volt. Középiskolai tanulmányait a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnázium (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) végezte. Ifjúkorában a reformkor pezsgése igen jelentős hatást gyakorolt rá. Jogi tanulmányainak befejezése után a korabeli arisztokrata ifjak szokását követve hosszú külföldi utazást tett. Példaképeként tisztelte Széchenyi Istvánt, akivel a Tisza szabályozása kapcsán személyesen is megismerkedett. A gróf felismerte kitűnő képességeit, és nagy jövőt jósolt az akkor politizálni kezdő fiatalembernek: „minden lehet belőle, még Magyarország nádora is”.

1847-ben Zemplén vármegye országgyűlési követe lett, a diétán többször felszólalt, Kossuth Lajos politikájának támogatójaként. 1848 áprilisától Zemplén vármegye főispánja, Jellasics betörése után a megyei önkéntes nemzetőrök parancsnokaként részt vett a pákozdi csatában, majd harcolt Schwechatnál is. A tavaszi hadjáratban Görgei Artúr segédtisztjeként szolgált. 1849 tavaszán honvéd ezredessé léptették elő. A Szemere-kormány külügyminiszterének gróf Batthyány Kázmérnak megbízásából Konstantinápolyba utazott diplomáciai küldetésben, a szorongatott magyar szabadságharc számára igyekezett külföldi támogatást szerezni. Többször utazott Párizsba és Londonba is. A szabadságharc bukása után nem térhetett haza. 1851-ben távollétében halálra ítélték, és jelképesen (in effigie) felakasztották a szabadságharcban való részvételéért. Kisebb megszakításokkal Párizsban élt, élénken részt vett a társasági életben, kora egyik legszebb férfijának tartották. A párizsi hölgyek a „szép akasztott” (le beau pendu) néven emlegették. Kendeffy Katinka grófnővel az emigrációban kötött házasságot.

1857-ben hazatérhetett. Azonnal bekapcsolódott a politikába, Deák Ferenc követőjeként. Kegyelmet nem kért, a főispáni tisztséget sem vállalta el újra, meg kívánta várni, míg újra alkotmányos viszonyok jöhetnek létre. Továbbra is kapcsolatban maradt az emigrációval. Sátoraljaújhely követe az 1861-es és az 1865–1868-as országgyűlésen, 1865 és 1867 között a képviselőház alelnöke volt. A kiegyezést előkészítő tárgyalások egyik vezetője lett, a kiegyezést megszövegező ún. Hatvanhetes bizottság tagjaként. Deák számára fontos volt Andrássy diplomáciai és politikai tehetsége, a bécsi udvar által iránta tanúsított elfogadottságára szükség volt ahhoz, hogy a császár is rugalmasan álljon a kiegyezés kérdéséhez. Ezen kívül az Erzsébet császárné és Andrássy közötti jó viszony is döntő fontosságú volt a kitűzött célok elérése szempontjából.

Deák Ferenc javaslatára 1867. február 17-én[1] Ferenc József miniszterelnökké nevezte ki. Az Andrássy-kormány, Magyarország első kormánya az 1848–49-es forradalom és szabadságharc óta február 20-án tette le hivatali esküjét.

Június 8-án Ferenc József magyar királlyá koronázásakor ő látta el a nádor feladatait a ceremónia során. A miniszterelnöki tisztséget 1871. november 14-ig[1] látta el. Jelentős érdemeket szerzett a dualista államon belül az önálló modern magyar államszervezet megteremtésében. Politikai helyzete kényes volt, mivel miniszterelnökként nem ő, hanem Deák volt a parlamenti többség vezetője, másrészt ekkor még a kiegyezés ellenzőinek tábora is igen erős volt. Andrássynak jelentős szerepe volt a horvát-magyar kiegyezés (1868) létrejöttében, a nemzetiségi törvény megalkotásában és az önálló magyar Honvédség megalakításában. Miniszterelnöksége idején került sor az Állami Számvevőszék felállítására, a közigazgatás és a bíráskodás szétválasztására, a Határőrvidékek feloszlatására.

1871 és 1879 között az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere volt, egy ideig a közös pénzügyeket is felügyelte. E tisztségében átalakította a Monarchia külpolitikájának addigi irányvonalát, megszüntette az ország elszigeteltségét, közeledett a Német Császársághoz, az Orosz Birodalomhoz és Olaszországhoz is. Bismarck kancellárral baráti viszonyt ápolt. Később főleg a magyar közvélemény nyomására szakított az oroszbarát politikával, és a Monarchia semleges maradt az 1877–78-as orosz–török háborúban. Külügyminiszterségének legnagyobb eredménye az 1878-ban megtartott berlini kongresszus volt, amely gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak. A Balkán helyzetét rendező nagyhatalmi konferencia során az Osztrák–Magyar Monarchia lehetőséget kapott Bosznia-Hercegovina megszállására. Ennek kapcsán főleg a nagy költségek és az elrendelt mozgósítás miatt számos bírálatot kapott, ezek hatására lemondott. Még lemondása előtt sikerült megkötnie a Német Birodalommal azt az alapszerződést, amelyet a kiegyezés mellett élete másik fő művének tekintett.

Élete utolsó éveit elhatalmasodó betegsége miatt visszavonulva töltötte kastélyában Tőketerebesen, továbbra is figyelemmel kísérve a közéleti eseményeket. A tőketerebesi kastélyparkban álló mauzóleumban nyugszik feleségével együtt.