Bartis Ferenc
Gyergyószárhegy, 1936. július 4. – Budapest, 2006. június 9.
szerkesztő, író, költő
Írói álneve: Karda Ferenc
Középiskolát Gyergyószentmiklóson és líceumi esti tagozaton Marosvásárhelyen végzett, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar-történelem szakán kezdte 1956-ban, de 1957-ben letartóztatták és bebörtönözték, 1964-ben szabadult. A román hatóságok által üldözve összesen tíz évet ült börtönben, többek között azért, mert 1956-ban a Házsongárdi temetőben felolvasta az És mégis élünk című versét. Ezen kényszerű megszakítás után 1968-ban szerzett tanári képesítést a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar-román-francia szakon. Közben fizikai munkásként dolgozott építőtelepeken, gyárakban és a mezőgazdaságban. A Hargita című lap szerkesztője 1968–1970, az Új Élet riportere 1970–1984 között. Műfordítóként elsősorban kortárs román, francia és német irodalmat tolmácsolt. A nyolcvanas években fiával, Bartis Attila íróval együtt kitoloncolták, azóta Budapesten élt, és az általa alapított Összmagyar Testületen keresztül 32 ország magyarjaival tartotta a kapcsolatot.
Versei, karcolatai, népművelő írásai és fordításai 1953-tól jelentek meg. Szerkesztői pályáját a Falvak Dolgozó Népénél kezdte, majd a Hargitánál dolgozott. 1968-ban szerepelt a Megtalált világ című irodalmi antológiában. 1970-től az Új Élet riportere és a Művelődés munkatársa volt. 1984-ben áttelepült Magyarországra a politikai zaklatások miatt. a Magyar Média Kft. művészeti tanácsadója, majd szerkesztője 1984-85-ben, majd a Képes 7 kulturális rovatát vezette. Az Antikva Könyvkiadót igazgatta, majd a Magyarok (1988-89) és A Céh (1990) című folyóiratok alapító főszerkesztője.
Bartis Ferencet 13 évesen tartóztatták le először, mert részt vett szülőfaluja lázadásában a román kommunista diktatúra ellen. A szabadságvágy meghatározta egész életét és munkásságát, mindig harcolt mindenféle korlátozás és elnyomás ellen, de legfőképp a kisebbségi sorba taszított magyarság jogaiért. Ötször is letartóztatták, megjárta a poklok poklát, 19 csonttöréssel és jobb fülére örökre megsüketítetten szabadult ki a börtönökből. Az 1956-os forradalom őt is megérintette, november elsején a Házsongárdi temetőben elszavalta az És mégis élünk! című versét – emlegetik úgy is: Utószó –, amelyért a Román Katonai Törvényszék külön hétévi nehézbörtönre ítélte. De soha nem tudták megfélemlíteni, az ötvenes években éppen a Securitate börtönében alapította meg az Összmagyar Testületet, amely aztán évtizedeken át fedőnéven működött. A román hatóságok 1984-ben szintén író fiát, Bartis Attilát kirúgták a gimnáziumból, mindkettőjüket megfosztották a román állampolgárságuktól. Felsőfokú tanulmányait a Kolozsvári Bolyai János Tudományegyetemen kezdte filológia- történelem szakon, de az üldöztetések miatt Marosvásárhelyen, később Bukarestben fejezhette be. Volt erdőmunkás, kőműves, kazánkovács, pékinas, tanár, kőfaragó, szerkesztő többek között Sütő András mellett az Új Életnél, később Budapesten kiadóigazgató, a Magyarok című folyóirat és az általa alapított A CÉH Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője. De elsősorban költő volt, 39 könyve jelent meg, és költeményéit sokan megzenésítették. Több mint harminc hazai és külföldi magyar kitüntetés és a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének birtokosa volt. Életútjáról, munkásságáról számtalan tanulmány jelent meg, valamint Gulyás János Deport című, illetve Szobolits Béla Iránytű pokoljáróknak című dokumentumfilmje. A 2004-ben megjelent, Életátvitel: szeretetfüggőségben című verseskötetében váteszként vetítette előre a december 5-i kudarcot, valamint immár többedszerre megfogalmazta az anyanyelv jelentőségét, amelyben "önmagunknál többek lehetünk". Költeményei kemények, megfogalmazásait némelykor olyan keserűség hatja át, hogy egyik verseskötete elé ezt írja mottóként: "Ezek a versek nem versek! Merényletek a költészet ellen".
Prózai munkái közül legismertebb a Rácsok között Romániában című kötete, egy hiteles beszámoló a Securitate ténykedéséről: a költő szülőfalujából hetek alatt több mint háromszázan tűntek el. Nemzetféltő költő, azt vallotta, Budapest bel- és külpolitikája évszázadok óta nemzetellenes, de nemzetünknek óriási erőtartalékai vannak, amitől soha nem sikerült megfosztani minket senkinek. A börtön meghatározó élménye minden kötetében visszatér, akárcsak a szabadság utáni vágy. Kiszabadulása után úgy érezte, hogy a cellából egy országnyi börtönbe lépett, s világjárása során arra döbbent rá, hogy a földkerekségen eltérő mértékben ugyan, de az ember sehol sem szabad. De magáról azt vallotta:
"Bár voltam rab, de szolga soha!"
Budapesten érte a halál, a Szent István-bazilikában ravatalozták fel 2006. jún. 21-én, majd kívánságához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen helyezték örök nyugalomra.
Művei
Konok szeretet (versek, Katona Szabó István előszavával), Forrás. Bukarest, 1972;
Felsült próbatevő (színpadi karikatúra), Marosvásárhely, 1972;
Kegyetlen szépség (versek), Kolozsvár, 1975;
Két fiú meg egy forró nyár. (Ifjusági regény. Bukarest, 1976;
Ha éjfélkor virrad (színdarab), Bukarest, 1979;
Hat színjáték. Bukarest, 1979;
Kövek és fűszálak (gyermektörténetek), Bukarest, 1980;
Rácsok között Romániában (emlékirat), Budapest, 1988;
Életre hívó halotti beszéd (versek), Budapest, 1989;
Útra való étkezőknek (versek), Budapest, 1989;
Ne oltsátok el a tüzet, jó emberek! (novellák) Budapest–Ungvár, 1993;
Szelíd sárkányok (levelek), udapest–Ungvár, 1993;
Bartók. Didergő lángok. (dráma). Budapest, 1993;
Rovások az idő mestergerendáján. (versek). Budapest-Ungvár, 1993;
Kitalálós kérdések. (gyermekversek). Budapest, 1993;
Rovások az idő mestergerendáján. Politikai beszédek. – Bartók. Drámák. Budapest-Ungvár, 1994;
Kőlavina zuhog az égből. Versek. Budapest-Ungvár, 1994;
Jelenkor múlt időben. (Napló. 1987–1993). Budapest, 1994;
A kényszerhelyzet művészete és a művészet kényszerhelyzete. (szövegrészletek). Budapest-Ungvár, 1994;
Hány óra van magyarok? (publicisztikai írások). Budapest-Ungvár, 1994;
Betűk nyomdokain. (töprengések). Budapest-Ungvár, 1994;
A séta. (regény). Budapest, 1995;
Föltámadás előtt, avagy a költészet megkísértése. (fohászok és szitkok). Budapest, 1996;
Mikor kezdődött a holnap? (regény). Budapest, 1996;
A túlélő megdicsőülése. (Három dráma). Budapest, 1996;
Ellopták a világ lelkét avagy pokoljárás a mennyországban (versek). Budapest, 1998;
Rovások az idő mestergerendáján (versek, 1998);
Örökbe fogadtam a Földet. Iránytű pokoljáróknak. (Versek). Budapest, 2001;
Fekete tűzijáték. Visszatávozóban. (Versek). Budapest, 2003;
Életátvitel. Szeretetfüggőségben. (Versek). Budapest, 2004;
A kényszerhelyzet művészete és a művészet kényszerhelyzete (tanulmány), Budapest, 1994;;
Az összmagyar eszme: megmaradásunk módszertana (tanulmányok), Budapest, 2005;
Arccal a falnak. Kínvallatók alvilága; Masszi, Budapest, 2005
Üzenet Baranyi Ferencnek és Péter Lászlónak, de nemcsak nekik; Szenci Molnár Társaság, Budapest, 2005;
Az összmagyar eszme. Megmaradásunk módszertana. Budapest, 2005;
És mégis élünk. (Válogatott költemények; sajtó alá rend. Maróti István); Trikolor, Örökségünk. Budapest, 2006;
Hányan kellene lennünk? Mekkora nemzet lehetnénk?; Összmagyar Testület - A CÉH, Budapest, 2006
Csakazértis. Maróti István beszélget Bartis Ferenc íróval; Eötvös József, Budapest, 2009;
Tagság
Az Összmagyar Testület tagja, ill. elnöke 1989-től;
A clevelandi Árpád Akadémia tagja 1992-től;
Az 56-os Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja, főtitkára 1995-től;
Díjak, kitüntetések
Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje.
Charles Zágonyi-emlékérem, 1988;
Gábor Áron-emlékérem, 1988;
Transsylvania Emlékérem, 1988;
1956-os Emlékérem, 1988;
A Magyar Nemzetért - bronz, 1988;
Október 23. Emlékérem, 1989; Árpád Érem - arany, 1990;
Budapest V. kerület (Belváros– Lipótváros) díszpolgára, 1994;
Budapest Főváros Nagy Címeres Gyűrűje, 1994; Pro Urbe Budapest, 1994;
Gyergyó díszpolgára, 1994;
Last updated