Seprődi János

Kibéd, 1874. augusztus 15. – Kolozsvár, 1923. március 6.

zenetörténész, népdalkutató

Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Református Kollégiumban végezte 1894-ben, magyar–latin szakos tanári diplomáját a kolozsvári egyetemen szerezte 1898-ban. Mindvégig a kolozsvári Református Kollégiumban tanított, többek között éneket is. 1897 és 1911 között népzenét gyűjtött főleg szülőfalujában, illetőleg 1908 nyarán Kárpátalján. Magyar népzenegyűjtésének jelentős részét a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, valamint énekkari feldolgozásban (Eredeti székely dalok, férfikarra, Erdélyi Múzeum, 1914) adta közre. Zenetörténészként értékes kéziratokat ismertetett, kritikusként pedig mélyrehatóan elemezte a magyar zenei élet időszerű problémáit. Az elemi és középiskolai nevelés kérdése is foglalkoztatta. Zenekritikákkal, sőt a Napkeletben 1921–1922 között színházi kritikákkal is jelentkezett. Számos írásában a református egyházi zene, kiváltképp az énekeskönyv kérdéseit boncolgatta. Az ő munkája nyomán jelent meg, saját előszavával az Egyházi énekeskönyv az erdélyi református egyházkerület használatára (Kolozsvár, 1908)

A magyar zene sajátságainak megismeréséért és történeti kérdéseinek tisztázásáért végzett termékeny és sokoldalú munkássága révén a Bartók Béla és Kodály Zoltán nevével fémjelzett modern népzenetudomány úttörője volt. Kezdettől fogva legtöbb folklorisztikai vonatkozású írásában azt vallotta, hogy a legsürgősebb tennivaló a tudományos céllal és módszerrel folytatandó adatgyűjtés. Halaszthatatlannak tartotta a szomszéd- és a keleti rokon népek zenéjének vizsgálatát, a kölcsönhatások tanulmányozását. 1901 és 1913 között nyolc részletben közzétett Marosszéki dalgyűjteménye, melyben a megbízható adatközlésen túl számos helytálló elméleti-módszertani magyarázatot és kitűnő megfigyelést foglalt írásba, az 1940-es években és később megalkotott zenei falumonográfiák előhírnökének tekinthető. Fabó Bertalan A magyar népdal zenei fejlődése c., 1908-ban megjelent könyvéről írt, nagy feltűnést keltő bírálatában rámutatott az egész magyar zenetudomány akkori elmaradottságára és az elvégzendő kutatási feladatokra. Legidőtállóbb írásában a kibédi székely táncokat ismertette. Zenetörténeti munkái közül kiemelkedik a Kájoni-kódexről írt nagy jelentőségű tanulmánya, melyben Kájoni életéről és műveiről, elsősorban a kódex történetéről nyújtott részletes tájékoztatást, valamint kifogástalanul megfejtette a gyűjteményben levő dallamok hangjegyírását, az orgonatabulatúrás kottákat átírta a ma használatos ötvonalas rendszerbe.

Munkásságának egészét bemutató-értékelő kötet: Válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése (Bukarest, 1974) Almási István és Benkő András gondozásában, kettőjük és Lakatos István tanulmányával jelent meg.

Munkái

• Marosszéki dalgyűjtemény. I–VIII. (Ethnographia, 1901–13);

• A reformátusok próbaénekeskönyvének bírálata (Protestáns Szemle, 1904);

• Emlékirat a magyar zene ügyében (Budapest, 1906);

• Föladatok a magyar zene körül (Budapesti Szemle, 1906);

• A magyar népdal zenei fejlődése (Erdélyi Múzeum, 1908/5);

• A magyarországi református gymnásiumok énektanításának tervezete (Kolozsvár, 1908);

• Egyházi énekeskönyv az erdélyi református egyházkerület használatára (Kolozsvár, 1908);

• Marosszéki énekmondók (in: EME Emlékkönyv, Kolozsvár, 1906);

• A Kájoni-kódex irodalom s zenetörténeti adalékai (Irodalomtörténeti Közlemények 1909);

• A középiskolai énektanítás (Magyar Pae­dagogia 1909);

• A népiskolai énektanítás főbb kérdései (Néptanítók Lapja, 1909);

• A székely táncokról (Erdélyi Múzeum, 1909/4);

• A magyar reformátusok énekeskönyve (Református Szemle, 1910);

• Liszt Ferenc első kolozsvári látogatása (Erdélyi Múzeum, 1911);

• A Batthyány-kódex jelentősége (in: EME Emlékkönyv, Kolozsvár, 1913);

• Magyar hatások a kisorosz zenében. (Ethno­graphia, 1915/1);

  Népköltési gyűjteményeink hiányai (Erdélyi Múzeum, 1915/4–6);

  Házasító dalok (Ethno­graphia 1916);

• Farkas Ödön hangfejlesztő elmélete. I–IX. (Erdélyi Szemle 1920);

• Virágének (in: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Almanachja. Kolozsvár, 1922);

• Bartók Béla művészete (Pásztortűz 1924, ill. a cédulaanyaggal kiegészítve: Zenetudományi tanulmányok. Budapest, 1959).