Nagy Béla

Aknaszlatina, 1882 július 14. - Budapest, 1962. november 5.

székely katona, honvéd altábornagy

Székely köznemesi családban született, ősei nemeslevelüket 1676-ban, Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kapták. A nagybaconi előnév a családi fészekre utal. Apja Nagy Zsigmond sóbányai pénztár-ellenőr, anyai nagyszülei házában Kisbaconban látta meg a napvilágot. Felnőtté válva, Déván való tartózkodása alatt ismerte meg későbbi feleségét, a német ősöket is magáénak tudó Hermann Vilmát. Ebből fakadó házasságuk első gyermeke lett Béla, aki öccsével Vilmossal együtt, apjuk halála után 1886-ban félárva maradt. A nehéz helyzetbe jutott család ekkor Szászvárosba, az édesanya feltehető tágabban vett szülőföldjére költözött. Nagy Béla az itteni főgimnáziumban (a hajdani kollégium utódjában) elvégzett 4. osztályból kilépve, 14 évesen – nyilván szülői ösztönzésre a mielőbbi biztos pénzkereset reményében – a katonai jövőt tűzte ki célul maga elé. Így 1896-ban az akkortájt még nem főiskolaként, hanem hadapród-iskolai jelleggel működő Ludovika Akadémián ingyenes alapítványi elhelyezésű növendékként kezdte meg ez irányú tanulmányait, amelyet dicséretesen jó eredménnyel 1900 augusztusában fejezett be.

A korabeli besorolási rendszernek megfelelően, mint (11. rangszámú) hadapród tiszthelyettes indította hivatásos katonai pályafutását, mégpedig a brassói 4. gyalogezred Fogarason állomásozó egyik zászlóaljának kötelékében. Ugyanitt 1901-ben hadnagyi rangba lépett elő, és a következő év során a 45. gyalogdandár Zomboron tartózkodó parancsőrtisztjévé tették meg. Újabb egy évre rá 1903-ban, a Szabadkai 6. gyalogezred tisztikarába került, itt századszolgálatot és ezred-segédtisztet helyettesítő feladatokat látott el. A következő években már zászlóaljsegédtiszt és ezredsegédtiszt helyettes, miközben 1906 folyamán főhadnaggyá, és századparancsnokká nevezték ki. Nem sokkal később 1907 elején megnősült, azonban első felesége kilétére (csakúgy mint a másodikéra) eddig nem derült fény.

Néhány évnyi ismeretlen időszakot követően, 1910-től 1914-ig elrendelt szolgálati helyei az I. Honvéd Kerületi Tiszti Iskolában, ezután ismét a 6. gyalogezrednél, majd a Budapesti Honvéd Kerületi Parancsnokságon, és a nagyszebeni XII. hadtestnél voltak.

Katonai szolgálatának csúcspontját az I. világháborúban kifejtett tevékenysége jelentette. Az 1914. évi galíciai orosz benyomuláskor Nagy Béla főhadnagy részt vett a Lemberg körüli harcokban, majd Przemysl várának első körülzárása alkalmával kiemelkedő szerepet vitt annak védelmében, mint a siedliskai erődcsoport 1/3 számú erődművének parancsnoka. Valamennyi ellenséges roham visszaverését levezényelve, közvetlenül a vár ostromgyűrű alóli felmentése előtt súlyosan megsebesült. Felépülése után 1915 szeptemberében, az oroszokkal szembeni sikeres támadás kibontakozásakor, Dubnó mellett Pogorelczynél vívott nagy ütközetben már századossá előléptetve, a 30. gyalogezred 1. zászlóaljának parancsnokaként, ezúttal is nagyon komoly sebesüléseket szenvedett.

Részleges gyógyulásával, harctéri bevetésre való alkalmatlansága miatt a Budapesti Honvéd Kerületi Parancsnoksághoz vezényelték. Itt találta a háború vége, ami előtt néhány nappal 1918. november 1-én őrnagyi rangot nyert, de ezutáni beosztásai adatok hiányában csak korlátozottan ismertek. Az 1920-as években már Rendőrújonc-iskolai megbízatásban tűnik fel, ahol 1926-ban elérte az ezredesi rendfokozatot. Utóbb innen áthelyezve a Belügyminisztérium osztályvezetőjévé nevezték ki, amely tisztségből 1936-ban egycsillagos tábornoki (vezérőrnagynak megfelelő) címet kiérdemelve nyugállományba vonult. Aktív katonaidejének folyamán több számottevő kitüntetés, közöttük a Hadiékítményes kat. Érdemkereszt, Bronz katonai érdemrend, Károly csapatkereszt, Sebesülési érem, Vöröskereszt tiszti keresztje, Háborús emlékérem, Jubileumi kereszt és a Kormányzói elismerés birtokosa lett.

Nagy Béla korábbi házasságainak körülményei ez idő szerint feltáratlanok. Annyi bizonyos, hogy 1929-ben válással már túl lévén rajtuk harmadszor nősült, feleségül véve a zsidó születésű, de szemtanúk szerint emellett nagyon is magyar érzelmű, Nagy Olgát, aki az esküvőt megelőzően keresztény hitre tért át. A nyugalomba menetelt követő időszakot csendben megélő tábornok, házastársával együtt akaratán kívül közvetve részesévé vált a II. világháború alatti magyar történelemnek. Mégpedig bátyjának, Vilmosnak, a miniszterségről történő lemondatása kapcsán. A lemondás egyik kiváltója két Nyilaskeresztes-párti képviselő interpellációs tervezete volt a parlamentben. Ebben egyrészt Nagy Béla zsidó származású feleségére való utalás volt található, másfelől kifogásolták, hogy Nagy Vilmos, két részvénytársaságnál meglévő igazgatótanácsi tagságát átadta bátyjának, Bélának. A két körülményt összeegyeztethetetlennek tartva miniszteri tisztségével, távozását követelték. Az interpelláció végül nem hangzott el, mert az ülést elnapolták, de ennek szándéka is döntően befolyásolta a kormányzó és Kállay miniszterelnök elhatározását Nagy Vilmos leváltására.

Nagy Béla a Szálasi-féle hatalomátvétellel, nemkívánatos személlyé vált. A tábornokot 1944 novemberében letartóztatta a nyilas kormány csendőrsége, és Sopronkőhidára szállítva tartották fogva öccsével Vilmossal együtt, míg feleségét egy katonatiszt bújtatta lakásában üldözői elől. Későbbiekben a Nagy fivéreket Németországba hurcolták, és innen a háború végeztével sértetlenül tértek vissza. Nagy Bélát – akit nem tudni mi okból 1945-ben altábornaggyá léptettek elő – a megtorlás eleinte nem érintette, viszont a kommunizmus térhódításával, ha enyhébben is, lesújtott rá a munkásosztály „vasökle”. Házastársával a Bihar megyei Zsákára lett kitelepítve, ahol nyugdíjától megfosztottan igen rossz körülmények között tengették életüket. A kényszerlakhely elhagyása után öccsének piliscsabai házában kaptak átmeneti menedéket, majd Budapesten egy társbérleti lakásban sikerült meghúzódniuk. Felesége halálával Nagy Béla szociális otthonban nyert elhelyezést, és itt hagyva maga mögött hátralevő éveit, 1962-ben hunyt el nyolcvanesztendős korában. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.