Puskás Lajos

Gyergyóalfalu, 1901. május 22. – Kolozsvár, 1982. április 10.

tanár, cserkészvezető, pedagógiai író, szociálpolitikus, társadalmi szervező

Puskás Lajos 1901-ben született Gyergyóalfaluban Puskás Jenő és Korpos Aranka második gyermekeként. Utóbb még két testvér gyarapította a székely kisnemesi családot. Édesapja, a helybeli mezőgazdasági szakiskola igazgatója, 1907-ben elhunyt.

Az elemi iskola első három osztályát Tölgyesen végezte. A család nehéz anyagi körülményei miatt 1910-ben a kecskeméti Országos Tanítói Árvaházba[1] került. Miután az 1911-es földrengés során sok más kecskeméti középülettel együtt az árvaház is komoly sérüléseket szenvedett, átkerült a debreceni társintézménybe, az ottani Tanítói Árvaházba. Gimnáziumi tanulmányait is ebben a városban, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg. Itt egy tornaórai balesetben egy életre szóló komoly gerincsérülés érte. Ezután Székelyudvarhelyen, majd a nagyszebeni Magyar Királyi Állami Gimnáziumban tanult tovább, soknemzetiségű környezetben. A serdülő ifjú osztálytársai és barátai között egyaránt akadtak magyarok, székelyek, románok zsidók és erdélyi szászok. Itt volt hittantanára Nyírő József. Nagyszebenben élte át az első világháborús hatalomváltást és a magyarok megaláztatását a román megszállást követően. Sok magyar diáktársával együtt Fogarasra menekült. Itt fejezte be középiskolai tanulmányait. Felsőfokú tanulmányait 1920-ban kezdte történész hallgatóként a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán (1920-1923). A fővárosban elvállalta a Menekültügyi Hivatal megbízását egy erdélyi menekülteket elszállásoló otthon megszervezésére és felügyeletére (ekkor ismerte meg a medika Májercsik Margitot, majdani feleségét). Kezdetben ez munka, majd később magántanítói állás biztosította számára a tanulmányi és megélhetési költségeket. Budapesten fő szakja mellett a filozófia és román tanszék óráit is látogatta. 1923-ban hazatért Romániába. Beiratkozott a bukaresti egyetemre, ahol 1924-ben „cum laude” minősítéssel diplomázott. Diploma-dolgozatának címe: I. és II. Rákóczi György kapcsolata a román fejedelmekkel. Egyike volt azon keveseknek, akik akkortájt magyar létükre román egyetemi diplomát szereztek.

Rövid székelyudvarhelyi kitérő után (egy évig tanított a református kollégiumban) az 1925/26-os tanévben kezdte meg tanári munkáját Kolozsvárott, a Piarista Rend irányítása alatt álló Római Katolikus Fiúgimnáziumban (ma: Báthory István Elméleti Líceum), amelynek egészen 1940-ig tantestületi tagja maradt. 1930-ban megnősült: feleségül vette Májercsik Margitot. Házasságukból négy gyermek született.

Kolozsvári éveiben mutatkozott meg kiemelkedő pedagógiai és szervező tehetsége. A tanári munkában elsősorban a pedagógia gyakorlati alkalmazása, az ifjúság iskolán kívüli nevelése, az iskolaszövetkezeti munka foglalkoztatta. Meghatározó szerepet játszott a Hangya, majd az Alfa és később a Méhkas szövetkezet életében. Az iskolaszövetkezeti munkába bevonta a tanulóifjúságot, részvényessé tette őket. A tankönyvek, írószerek árusításának jövedelméből támogatták a szegény diákokat. 1927-ben kezdte meg cserkészszervezői munkáját. 1930-37 között parancsnoka volt a kolozsvári római katolikus cserkészcsapatnak, 1942-44 között pedig a Magyar Cserkészszövetség IX. (erdélyi) Kerületének. Az ifjúságneveléssel és a cserkészmunkával kapcsolatosan a Jóbarátban (1928-38) és az Erdélyi Iskolában (1936-39) jelentek meg írásai, ahol a falusi cserkészmunkáról, a cserkészetnek a kisebbségi életben betölthető szerepéről, jellemnevelő hatásáról tudósított.

Az 1930-as évektől kezdve – Márton Áronnal együtt – az egyetemi hallgatókkal is foglalkozott. Részükre alapították meg az Alfa Szövetkezetet, mely diák-összejöveteleket, segélyakciókat, bálokat szervezett. Egyetemista öregcserkészek számára vándortábort indított Moldvába és Bukovinába az ott élő csángók megismerése és segítése céljából. A második bécsi döntést követően 1940-től 1944-ig az egyetemi hallgatók számára alapított Gábor Áron Diákotthon igazgatója volt. 1939 végén felkérték, legyen a Kolozsvárt nemrég megalakult Romániai Magyar Népközösség egyik tagozati alelnöke: őt bízták meg a társadalmi szakosztály vezetésével.

Tisztségét 1940 elején vette át. Azonnal megkezdte a csirájában már működő szomszédsági szervezet aktivizálását, kereteinek kiszélesítését és élettel való megtöltését. Míg 1940 februárjában csak 2.500 családfő tagja volt a ennek az önkormányzati, önsegélyezési szervezetnek, addig augusztusra már 11.000-re emelkedett a taglétszám. Vagyis, a családtagokkal együtt megközelítőleg 30 ezer embert, tehát a város magyar lakosságának 60%-át már átfogta a szervezet. A bécsi döntést követően 1941-ben Észak-Erdélyben megszűnt a Magyar Népközösség, de jogutódjaként továbbműködött a szomszédsági szervezet Kolozsvári Tízes Szervezet néven, melynek elnöke lett. E szervezet – széles körű szociális és családvédelmi munkát végezve – kiemelkedően fontos szerepet játszott Kolozsvár társadalmi életében.

A német megszállás után a Tízes Szervezet csatlakozott a megszállókkal szemben kibontakozó ellenálláshoz. Részt vett a város mindennapi életének zavartalan menetét biztosító munkában a deportálások, majd a frontátvonulás időszakában is.

A szovjet megszállást követően rövid ideig az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) Társadalmi Szakosztályának elnöke volt. 1947-ig tanított a kolozsvári Római Katolikus Gimnáziumban. A kezdeti tankönyvhiány orvoslására két tankönyvet írt, illetve jelentetett meg saját kiadásban.

Már a szovjet közigazgatás alatt megindultak ellene a koholt politikai vádaskodások. Ennek következménye lett a Tízes Szervezet felszámolása és az ő politikai meghurcolása. Bár 1946–1947-ben a Magyar Népi Szövetség Országos Központja több konkrét segélyakció megszervezésével bízta meg, 1947 májusában letartóztatták. Közel fél évig (május 5. – október 3.) bírói ítélet nélkül – sok száz erdélyi magyar értelmiségivel együtt – Szamosújváron raboskodott.

Szabadulását követően nem kapta vissza kolozsvári tanári állását. Ezért Márton Áron püspök Gyulafehérvárra hívta, ahol a Majláth Gimnáziumban tanított 1947–48-ban. 1948 őszétől Kisbácson, majd Kolozsvárott általános iskolákban engedélyezték számára a tanítást. 1958-ban kényszernyugdíjazták. 1960-ban megfosztották az 1944 előtti szolgálati éveinek elismerésétől. Vagyis nyugdíjába csak a rendszerváltozást követő tizenhárom évet számították be, ami drasztikus nyugdíjcsökkentéssel járt. 1959-ben letartóztatták két felnőtt fiát, az 1956-os eseményekkel kapcsolatos rendszerellenes tevékenység vádjával. Puskás Attilát húsz, Puskás Csabát tizennyolc év kényszermunkára ítélte a kolozsvári katonai bíróság. 1964-ben a két fiú közkegyelemmel szabadult, Puskás Lajos pedig ugyanebben az évben visszakapta korábban elvett szolgálati éveit. Ezután már komoly retorzió nem érte, de a román titkosszolgálat, a Securitate, egészen élete végéig szigorú megfigyelés alatt tartotta. Nyugdíjas éveiben belefogott a csángókra vonatkozó dokumentumok gyűjtésébe. A moldvai magyarok számára segélyakciót is indított. Domokos Pál Péterrel és más néprajzosokkal hat alkalommal ment a csángók közé hangfelvételeket, fényképeket gyűjteni. 1971 és 1974 között helyettes tanári állást töltött be több kolozsvári iskolában. 1975-ben ő rendezte a kolozsvári katolikus plébánia, valamint az akkori 11-es számú Vegyes Líceum (ma Báthory István Elméleti Líceum) levéltárát, majd 1975–77-ben őt bízták meg, hogy rendezze a gyulafehérvári püspökségi levéltárat is. 1982. április 10-én hunyt el Kolozsvárott. Sírját a Házsongárdi temető őrzi. Kívánságához hűen családja a sírkőn cserkészliliomot faragtatott Kósa-Huba Ferenc szobrásszal.

Irodalmi munkássága

Fordítások

• Szemelvények Julius Caesar Comentarii de bello gallico c. művéből (Kolozsvár, 1945);

• Pápai Páriz Ferenc Békességet magamnak, másoknak (1977) című, Nagy Géza által sajtó alá rendezett kötete számára Pápai Páriz Ferenc több latin nyelven írt munkáját ültette át magyar nyelvre;

• A Pataki József gondozta Kolozsvári emlékírók (1990) című memoárkötetben is több fordítással vett reszt.

Önéletrajzi írások

• Önéletrajzából részletek jelentek meg a Romániai Magyar Szóban Börtönnapló – Szamosújvár, 1947 címmel. 2000. február 9-26. között, majd Vincze Gábor bevezetőjével aKorunkban (1990/2; 1996/4).

• Végül a Börtönnapló megjelent Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam címmel Puskás Attila szerkesztésében, dokumentumokkal kiegészítve a Charta kiadónál, Sepsiszentgyörgy, 2008. (A teljes kéziratos önéletrajz megtalálható többek között a SZTE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményében és a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítvány Könyvtárában).

Önálló kiadásban megjelent munkái

• A középkor története (Tankönyv. Kolozsvár, 1946).

• A tízéves határkőnél. A kolozsvári római katolikus líceum cserkészcsapata megalakulásának tízéves évfordulója alkalmából (Kolozsvár, 1937);

• Él a törvény. A cserkésztörvény nagy emberek életében (Kolozsvár. 1935);

• Népközösségi utakon. Beszámoló a Népközösség tevékenységéről (Kolozsvár, 1940);

• Tizedesség és a kolozsvári tizedesek (Kolozsvár, 1942);