Bartha Károly

Székelyszáldobos, 1831. március 26. - 1920

néprajzkutató, pedagógus, néptanító

Édesatyja olaszteleki református lelkész volt, kitől a kiváló könyvszeretetét örökölte. Öt éves korában már iskolába jár, hét évesen a székelyudvarhelyi református kollégiumba kerül. Tizenkét éves korában már pedagógusi oklevéllel rendelkezett. Reszt vett az 1848-49-as forradalomban, szabadságharcban. Mint tizedes a 10-ik honvédzászlóaljban szolgált. 1848 őszén a magyarsárosi csatában fogságba esett. 1848. október 30-án a medgyesi császárpárti tanács halálra ítélte, de Gedeon tábornok az ítéletet börtönbüntetésre változtatta. A börtönből megszökött és Székelyudvarhelyre ment, ahol önként jelentkezett Gál Sándor dandárjához. 1949. július 2-án részt vett az uzoni és a kökösi csatában, ahol leleményességének köszönhetően meghiusította a cári csapatok azon tervét, hogy bekerítsék a magyar honvédséget. A világosi fegyverletételt követően rövid ideig bujdosni kényszerült. Elfogták, de gyenge egészségi állapota miatt elengedték. Vargyason és Uzonban tanított. 1858-tól a zajzoni iskola igazgató-tanítója, majd 1861 tavaszán Tatrangra került, ahol nyugdíjazásáig tanító, tanár és harminc évig iskolaigazgató. Neki köszönhető a tatrangi népoktatás akkori elismert szinvonala, az iskola 5 tanerőssé bővítése, a lakosság erkölcsi és gazdaségi gyarapodása. Hozzájárult a Népnevelési Egylet, a Barcasági Evangélikus Oskolaegylet, a tanítói dalárda szervezéséhez. 1871-ben a Brassóvidéki Néptanítók Egylete Vidéki Iskolatanácsának képviselője, 1874-ben a Tanügyi Bizottság tagja, 1884-ben ennek első alelnöke, 1875-ben pedig második alelnöke. Érdeme a tatrangi népkönyvtár létesítése és a nép olvasásra való rászoktatása.50 évvi tanítói szolgálat után, 1900. októberében nyugalomba vonult. Megérdemelt nyugalmát Csernátfaluban álvezte feleségével és Mari (Székelyné Bartha Mária) nevű állami óvónő lányával.

Életének utolsó négy évtizede a hétfalusi csángók szellemi felemelkedésének szolgálatában telt el.A hétfalusi csángók kultúrájának, történetének, nyelvének, életmódjának kutatója, az oktatásügy kiemelkedő személyisége volt, az ő érdeme is a hosszúfalusi műfaragászati majd polgári iskola beindítása. Állandó munkatársa volt a Kolozsvári Közlönynek, a Reformnak, a Nemerének, valamint a pedagógiai szaklapoknak, melyekben több mint négyszáz dolgozata, nagyobb cikke jelent meg. Szoros baráti kapcsolatot tartott fel vele többek között Szarvas Gábor, Szinnyei József, Hermann Antal is, akik gyakran felkeresték tatrangi népes családja körében a szerintük legnagyobb csángó szakértőt, aki maga is azonosult ezzel a népcsoporttal.

Kolumbán Lajos így ír róla:

"Büszke lehet a Székelyföld önzetlen fiára. Amint erőt kezdett érezni izmaiban, a hazáért harcolt, előbb karddal: vitézül, késöbb tollal és szóval: lelkesen."

Zágoni Jenő ezt írta róla a kovásznai Megyei Tükör 1981 évi február 7-iki számában:

"Első helyen találjuk, ahol tenni, dolgozni kell a népért, a hazáért."

Föbb dolgozatai

• Pályamunka a háziiparról; Az ismétlő iskola és annak olvasókönyve;

• Erdély közelmúltjából;

• A székely és a csángó kivándorlás;

• Közös sörs és rokonszenv, azaz a magyar és a lengyel nemzet;

• Hazánk alkotmányos fejlődése;

• Népiskoláink újraszervezésének nélkülözhetetlenségéről; * Népiskolai tanterv és annak alkalmazásáról;

• Az iskolai fegyelemről;

• Szózat önmagunkhoz;

• Emlékbeszéd Molnár Viktor evangélikus lelkész felett;

• Mi a hivatása mai napság egy magyar néptanítónak?

Művei

• A kökösi csata

• A szerzetes honvéd

• Versek 1848-ról.