Bartalis János

Apáca, 1893. július 29. – Kolozsvár, 1976. december 18.

költő

Csere János falujában született, s mint korán anya nélkül maradt gyermek nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségéből, apja nem akarta városi iskolába engedni. A hosszúfalusi polgári iskola elvégzése után mégis Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, de nem tanügyi pályára készül; tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállal, hogy Kolozsvárt maradhasson s drámaírói terveit megvalósíthassa.

Mint ahogy emlékezéseiben többször is megírta, 1913-14 számára a nagy remények és kétségbeesések kora; Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színháznak beküldött drámájára nem kapott ugyan választ, de a várakozás közben született s Kosztolányinak elküldött versekre postafordultával megérkezik a biztatás. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én kerül sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közli néhány versét a Nyugatban. A hírnévhez az I. világháború borzalmas frontélményei után nyugalmas békét, természeti idillt hozó falusi éveken át vezetett az út. 1920 és 1933 között a Dés melletti Alsókosályon, felesége földjén gazdálkodik. Ezalatt, 1925-ben írja hozzá versét Szentimrei Jenő Jó estét Bartalis! címmel, s jelenik meg első verskötete, a Hajh, rózsafa (1926), az ESZC kiadásában, s nyomában olyan méltatások sora, mint a Kosztolányié, a Németh Lászlóé, a Gaál Gáboré. "Bartalis János költő" – jelenti ki Kosztolányi a Nyugatban, és ítéletét az újszerűen ható természetes egyszerűség dicséretével támasztja alá: "Sehol a közelmúlt avas formanyelve, a nagyzoló, világmegváltó álromantika, a fontoskodás, a hetvenkedő, mellét verdeső öntetszelgés." Ott van a Helikon írói közösség alapítói között. 1929-től a Kemény Zsigmond Társaság tagja. 1933-tól 1941-ig Ráckevén, Pilisvörösváron, Kiskőrösön tanároskodik, 1941-től 1959-ig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, illetve a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosa. 1945-54: a teljes költői hallgatás évei, baráti biztatások azonban ismét versre hangolják, a következő évben pedig kinyomtatják válogatott verseit. Lírája azóta töretlen volt, szakmai és hivatalos elismerés övezte.

Már első verseiben kész költői fegyverzetében jelentkezik. Jóllehet filológiai elemzéssel kimutathatók bennük Ady-hatások s az expresszionizmus nyomai is, alapvetően ösztönös költőnek mutatkozik, s ez az ösztönösség végigkíséri költészetét. Olyan különböző ízlésű és alkatú irodalmárokat, mint Osvát Ernő, Kassák, Kuncz Aladár vagy Gaál Gábor, nyilván az ősiségében eredeti lírai hang ragadja meg, a Bartalis-vers nemcsak a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal mutat rokonságot, hanem a legősibb munkadalokkal is; a különös hatást az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizáció, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólal meg. Amikor mások a líra határait a legelvontabb filozofikum, a bonyolult gondolati és képi kapcsolások irányában próbálják tágítani, ő a mezők szépségéről, a favágók, az aratók munkájának nagyszerűségéről dalol megszakítatlanul, olyannyira, hogy az egyes versek legtöbbször nem is különülhetnek el élesen egymástól. A természet kimeríthetetlen szépségeihez, energiáihoz igazodik a Bartalis-vers ismétlődéseiben végtelen áhítatában is:

"Nincs kezdete az én dalomnak, és nincs vége se, egy darab a világból, vagy talán maga az egész világ" (Ó, szép tavaszi nap!). Természet-központúságában egyhúrú ez a líra, mégis gazdagnak mondható, mert világa nem ember nélküli világ; igaz, a versbe belépő ember ugyancsak a természet része, mint ahogy első s mindjárt emlékezetes költeményeinek egyike, Az erdőről hazatérő favágók hírül adja: "Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek. Azt beszélik, hogy tavasz van, mert kinyílott a hóvirág."

A bartalisi bukolikák többsége az ember és a természet idilli viszonyát, a mezei munkának is inkább szépségét, semmint nehézségét zengi ugyan, mégsem a valóságtól elszakadt, mégis életszerű költészet ez. A természet a híres kosályi bukolikákban nem díszletként van jelen, a költő nem mesterségesen hangolja magasra érzelmeit: érezni, hogy maga fogta az ekeszarvát, s az életforma egyben önkifejezési forma a kosályi költő számára. Művészi eszközeiben is tárgyszerű ez a líra; viszonylag kevés költői képet használ, köznapi tények, munkafolyamatok s a táj aprólékos leírásából áll össze a vers. Előfordul, régebbi és újabb leírásaiban egyaránt, hogy a tárgyszerűség szándékolatlan prózaiságba fordul, a jellegzetes azonban az, hogy a tárgyias pontosság egyben a lírai hangulat megteremtésének eszköze (De különben csend van). Ez szintén a költő ösztönösségével, a természetben való feloldódásával, panteisztikus szemléletével magyarázható:

"Virágba borulva állnak a fáim. E dús virágok közt virágba borulok én is. Ujjaimból liliomok nőnek" (Ujjaimból liliomok nőnek).

Ez a természet, falusi élet, munka szépségét dicsérő költészet társadalmi funkcióját tekintve többféle lehetőséget hord magában. A természeti értékekhez való ragaszkodás egyben kiállás az erkölcsi értékek mellett, a virágok, a csillagok, az egyes ember békéje közösségi gonddá, közösségi vállalássá minősülhet, mint például a Szőlőőrzésben:

"Én vagyok az éjek pásztora és az egész világ álmára vigyázok. Állok a világ felett, mint egy feltűzött vasvilla és a világ borát őrizem."

A Méhek között a "Sötétség nélküli lélekragyogás", a más embereket le nem igázó, "könnyes zsarolást"-t nem ismerő munka himnusza. Ezt az idillre hangoltságot, a mindenen átsegítő általános humánum hitét először az 1915-ös frontélmények törik meg, s a költő emberszeretetét, féltését konkretizálják, a fenyegetettségben emberségét mélyítik el (Királyok, Varjak). 1933-ban hangzik fel ismét lírájában a figyelmeztetés az "idilli világ" mélyén rejlő veszélyekre, és a szerző tudatában a híres kosályi bukolikák "hírhedt"-té válnak – "mint gyilkos, hegyes puskagolyók, / olyanok a búzaszemek, a drága búzaszemek" (No, idilli világ). Amikor a "forró puskacső" ismét valósággá lesz, megírja Ima mindenkiért 1940-ben c. versét (Móricz Zsigmond közli a Kelet Népében).

A II. világháború befejeződése s a rákövetkező kilencévi hallgatás után ~ lírájának humánuma éppoly áttetsző tisztának bizonyul; az új versek nem mutatnak semmiféle éles cezúrát, noha a költő 1959-ben jelszószerűen meghirdeti: "Az új embert írd fel, a nagyszerű hőst..." Ennek a szándéknak a szellemében születnek "És akkor..." kezdetű riportversei a szocialista mezőgazdaság útjára lépő faluról, az új Kosályról; költői hazatalálását mégsem ezek, hanem a régi kosályi bukolikákkal összecsengő "földízű-szép köszöntések" jelzik, melyekben a boldogságot, a szépséget, az "álomnövesztő májusok"-at változatlanul fiatalos lelkesültséggel vállalja.

Költői nyelvének értékei mellett irodalomtörténeti jelentőségű lírájának formai újítása: a Walt Whitmannal világirodalmi jelenséggé vált szabad vers egyik legelső magyar művelője, neve a Füst Miláné és Kassáké mellett említhető. Rímet, "minden előre megszabott formát" nyűgnek érez; és valóban, a bartalisi szabad vers sem megmerevedett forma – a teljes kötetlenségtől a szabályos népdalritmusig számos közbeeső fokozatot mutat. Igazán jó szabad versei nem azok, amelyek parttalanul áradnak, hanem amelyeket az érzelem, a gondolat, olykor a költői képek fegyelmezettebb rendbe szerveznek (Szőlőőrzés, No, idilli világ, De különben csend van, Hajnali zene). Példája idősebb és fiatalabb kortársaira (például Méliusz Józsefre, Korvin Sándorra) egyaránt hatott.

Köszöntő c. versére Terényi Ede komponált kantátát, Ősz, milyen szép vagy és Várlak c. verseit a magyarországi Halmos László zenésítette meg; maga Bartalis szövegkönyvet írt Eisikovits Mihály A kecske meséje c. operájához.

Verseskötetei:

• Hajh, rózsafa (Kolozsvár, 1926);

• Napmadara (Budapest, 1930);

• Föld a párnám (Kolozsvár, 1931);

• Világ térein gázolok (Budapest, 1937);

• A mezők áldása (Budapest, 1942);

• Válogatott versek (1955);

• Pedig tavasz jő (1957);

• Új mezők és új dalok felé (1959);

• Versek I. (Izsák József bevezetőjével, 1963);

• Idő, ne fuss (1965);

• Bartalis János legszebb versei (1966);

• Versek II. (1968);

• Nyugtalanságok (1969);

• Veresbegymadár (1973)

• A Tanulók Könyvtárában jelent meg a Vers, fájó szépség c. válogatás Rácz Győző előszavával (Kolozsvár, 1977).

• Önéletrajzi visszaemlékezése: Az, aki én voltam (1972).