Molnár Károly

Csíkbánkfalva, 1894 - Budapest, 2001. június 20.

székely orvos, tábornok

Csíkbánkfalván született 1894-ben, S.-Nagybaczoni Molnár Károly polgári iskolai tanár, és egy osztrák apáca, Soller Ida gyermekeként. A jómódú lófőszékely nemzetségbeli elődök ősi lakhelyét Sepsibacont dédapja hagyta el, aki Marosszékre települve alapította a család ottani ágát. Legkisebb fia házasság útján került Csíkszékre, és ennek lett unokája az ugyancsak Károly nevet kapott majdani tábornok.

Gyergyóremetén kezdett iskolába járni, ahol szülei akkor tanítottak, majd a csíksomlyói, valamint ennek átköltöztetésével a csíkszeredai gimnáziumban folytatta tanulmányait, és itt érettségizett 1914-ben. Orvos akart lenni, ezért beiratkozott a kolozsvári egyetemre, viszont az első világháború kitörése miatt félbe kellett hagynia tanulmányait, mivel októberben sorozás alá vették és bevonultatták a székelyudvarhelyi 82. gyalogezredhez. Kis időn belül a budapesti 1. gyalogezredbe helyezték, és innen a Tartalékos Tiszti Tanfolyam elvégzésével szakaszparancsnok zászlósként nyomban a galíciai orosz frontra került. Részt vett a gorlicei áttörésben, majd az ezt követő visszavonulásban, de később is – 1916-tól hadnagyi rangban – az oroszországi hadszíntér tűzvonalában maradt egészen 1918 januárjáig. Ekkorra már, mint a 310. gyalogezred főhadnagya, századparancsnoki beosztásban.

A kegyetlen harcok folytán, ezredének állománya a korábbi háromezerről addig kétszáz főre apadt. Januárban viszont az itt kapott tüdőgyulladás következtében fél évig Budapesten tölthette betegszabadságát, ami alatt immár a fővárosi egyetemen, az előzőleg megszakított évet sikerült befejeznie. Csakhogy szeptemberben ismét behívót vett kézhez, és a veszélyeztetett olasz frontra küldték, ahol az állóharc miatt gyakran adódó szabadidejében készült fel későbbi vizsgáira. Novemberben mikor hírét vette hogy véget ért a háború, egy felhívás nyomán társaival hazaindult megvédeni az ország határait. A védelemből annyi valósult meg, hogy itthon még a fegyverétől is megfosztották a harmincegynéhány ütközetben hősiességével kitűnt csapattisztet.

Túltéve magát a bizakodásra okot nem adó helyzeten, folytatta az ebből kiutat mutató egyetemet, aminek költségeit – minthogy az Erdélyben nehéz körülmények közé jutott apjára nem számíthatott – különféle munkák elvállalásával teremtette elő. Emellett 1920-ban házasságkötésre szánta el magát, ami után egy évvel megszületett Károly névre keresztelt fiúgyermeke.

Az egyetem orvosi karán 1922-ben szerzett diplomát belgyógyász és fogorvos képesítéssel. Hamarosan a Honvédség Budapesti 1. számú Helyőrségi Kórházában, hivatásos katonai állományba véve nyert alkalmazást, majd két évre rá 1924 végén, a Pécsi Katonai Reáliskola orvosa és egészségtan tanára lett. Tizenegy esztendei ittléte során, miközben 1926 tavaszakor századossá léptették elő, a növendékek körében rendkívüli népszerűségre tett szert. Ezt követően 1936 és 1939 között a Pécsi Helyőrségi Kórház fogászati osztályát vezette, 1938-tól őrnagyi rangban. Pécsről a Ludovika Akadémiára irányították, intézményorvos és egészségtan tanár beosztásban. E helyen találta a második bécsi döntés.

A területváltozás foganatosítása után 1940 novemberében, érdemei valamint székely származása figyelembevételével, Erdélybe vezényelve kinevezést nyert a Marosvásárhelyi Honvéd Csapatkórház parancsnoki posztjára, ami előtt egy hónappal a Vitézi Rend is tagjai sorába vette. Három évig vezette a kórházat, mialatt 1942 tavaszán elérte az alezredesi rendfokozatot. Erdélyi állomáshelyéről 1943 közepén a lengyelországi orosz arcvonal közelébe rendelte az Egészségügyi Csoportfőnökség, a német fennhatóság alatti magyar megszálló erőkhöz tartozó 106. tábori kórház parancsnokaként.

Egy év harctéri kórházszolgálat múltán 1944 júliusában, az északkeleti Kárpátokban küzdő 1. hadsereg XI. hadtestének vezető orvosi tisztségével bízták meg, és ugyanez év ősszén itt vehette át ezredesi kinevezését is. Novemberben visszairányították az Erdélyből Sümegre telepített Marosvásárhelyi Csapatkórház parancsnokságának újbóli átvételére, majd 1945 márciusában, innen Ausztriába történő átköltözésre kapott utasítást. Azonban a nagyszámú erdélyi menekült, és a Dunántúl hadisérültjeinek ellátása miatt a kimozdulás nehézségekbe ütközött, ezért csak szűkebb környezetével indult osztrák földre. Ott a Mura menti Frohnleitenbe érve, a németek az elhurcolt magyar egészségügyi anyagok raktárába küldték, ahol azonnal kórházat rendezett be.

Az előretörő oroszok nemsokára ide is eljutottak, és zaklatásaikkal állandó félelemben tartották a környék lakosságát. Szerencsére a közelben tartózkodó jugoszláviai partizánfőnöknő, Maria Siggert ugyanúgy tartott tőlük, és vérbajt színlelve a kórházba járt látszatkezelésre, egyidejűleg a kapura egy „Partizán Kórház” feliratú táblát szegezett, ami a továbbiakban védelmet jelentett a bennlévőknek. A partizánfőnöknő barátsága később is hasznot hajtott, amikor a háború végetértével két vagont biztosított számukra a legfontosabb orvosi berendezések Magyarországra juttatásához.

Sepsi-Nagybaczoni Molnár Károly ezredes a szállítmánnyal való hazaérkezésekor, azt átadta az illetékes hatóságoknak, és úgy vélte megkezdheti saját élete helyrehozatalát. Csakhogy a háború folyamán minden értéke elpusztult és a szabadságot sem élvezhette sokáig, mert 1945 augusztusában letartóztatták, majd háromhavi fogvatartás közben megpróbálták háborús bűncselekményekért felelősségre vonni. Bár ez nem járt eredménnyel, két évig tartó népbírósági eljárás indult vele szemben, hogy valamiféleképpen népellenes bűnelkövetővé nyilvánítsák, attól sem zavartatva, miszerint soha semmiféle elítélendő tettet nem vitt véghez. Ártatlansága alátámasztásaként egykori munkaszolgálatosai írásba fektették, hogy annakidején a németek elleni fellépésével az életüket mentette meg, de balszerencséjükre, még őket fedték meg az ezredes melletti nyilatkozattételükért.

Ugyanakkor a hatalom álságosságának jeléül, felajánlották neki a vád alóli felmentést és a tábornoki rangot, ha belép a kommunista pártba. Jelleme viszont lehetetlenné tette együttműködését az elnyomó szervekkel, így folytatódott az eljárás, de végül kénytelenek voltak felmenteni, és „csak” a nyugdíjat vonták meg tőle. Ezenkívül politikailag megbízhatatlan elemmé vált a parancsuralmi berendezkedés társadalmában, aminek összes következményét évtizedekig kellett viselnie.

Megfigyelői még e viszonylagos szabadonlétbe is nehezen nyugodtak bele, ezért 1953-ban újra megkísérelték elzárásának lehetővé tételét. Egy koncepciós ügy főszereplőjének szemelték ki, amelyben megfogalmazott vádak szerint, 1945 elején szervezkedést indított azt orosz haderő kiszorítására a Dunántúlról. Ám a képtelen vádak S.-Nagybaczoni Molnár Károly hajthatatlan ellenállásán összeomlottak, hamis beismerő vallomásra nem tudták rávenni. Ezzel a közvetlen életveszély elhárult a feje fölül, de mindezt követte a közel négy évtizedes létbizonytalanságot hozó háborgatás-sorozat, ami csak a rendszer 1990. évi bukásával szűnt meg. Ekkor elégtételt nyert addigi viszontagságaiért. A régen kiérdemelt tábornoki rangot 1991-ben érte el, és üldözött törzstisztből országszerte ünnepelt személlyé vált. Száz éves korát elérve, az országos megbecsülés fényében állhatott nagyszámú tisztelői elé, százhat esztendősen pedig további elismerés kivívásával a legidősebb magyarországi férfiként tartották számon. Életének százhetedik évében 2001. június 20-án hunyt el Budapesten. A Kerepesi temetőben lelt végső nyugodalmat.

Az Erdővidékről származó tábornokok sorából Sepsi-Nagybaczoni Molnár Károly egyedüliként érte meg a magyar rendszerváltást. Sepsi-Nagybaczoni Molnár Károly ritkaságszámba menő pályafutásának rendkívüliségét még inkább növeli, hogy rajta kívül jelenleg nem ismeretes ilyen magas rangú törzstiszt vagy tábornok, aki valaha ilyen magas kort ért volna meg e földtekén.