Bethlen Gábor

Iktári Bethlen Gábor

Marosillye, 1580. november 15. – Gyulafehérvár, 1629. november 15.

Erdély fejedelme, magyar király

Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmeként tartja számon a magyar történelmi közt-dat. A trónra lépése után kezdődő időszakot Erdély aranykorának nevezzük, amely még az őt követő két Rákóczi György uralkodása alatt is tartott. Bethlen fejedelemségét Erdélyben a belső béke és gyarapodás jellemezte, az európai nagypolitika színterénpedig rangos helyre emelkedett az ország. Bethlen Gábor apja Bethlen Farkas, anyja a székely családból származó gyergyószárhegyi Lázár Druzsiána volt. A kisfiú születése után nem sokkal elveszítette édesapját, majd alig múlt tízéves, amikor édesanyja is elhunyt. Ekkor került nagybátyjához, Lázár Andráshoz öccsével, Istvánnal együtt.„Mogorva és vad nagybátyjuk, Lázár András főember nevelte őket fel, a székelyek szigorú fegyelmében, de kevéssé oktatva tudományokra” – írta a fejedelemgyermekkoráról udvari történetírója, Bojti Veres Gáspár.

Bethlen Gábor testvére, az inkább békés, visszahúzódó természetű István csak akkor lépett a nagypolitika színterére, amikor bátyja távozott az élők sorából. „Gábor viszont kora ifjúságától kezdve magasabbra nézett, ékesszóló, merész, magabiztos,semmit lehetetlennek nem tartó ifjú volt” – jellemezte az idősebb testvért ugyancsak Bojti Veres. Az ifjú Bethlen tizenhárom évesen került Báthory Zsigmond fejedelem udvarába, ahol apród lett, meg-ismerhette a fejedelmi udvar világát. Főként katonáskodásra, kardforgatásra tanították, hamarosan részt is vett a tizenöt éves háború csatáiban. Bethlen 1605-ben vette feleségül Károlyi Zsuzsannát. A feljegyzések szerint két gyermekük született, István és Kata, akik azonban gyermekkorukban meghaltak. Zsuzsanna a kálvinista hitelvek szerint nevelkedett, és ezen elvek szerint élő, puritán asszony hírében állt. Fennmaradt leveleik viszont arról tanúskodnak, hogy Bethlennel kötött frigye szerelmi házasság volt. A fejedelemasszony férje távollétében az udvar gazdálkodását vezette, a kisebb-nagyobb uradalmak ügyeit intézte. Szorongó, mélabúra hajlamos személyisége mindazonáltal nem minden tekintetben illett a fejedelemhez, akiről az a hír járta,hogy felettébb szerette a muzsikát, a vendégséget, a táncmulatságokat, aminthogy szerette a jó bort is, de nem élt vele mértéktelenül. Bethlen már a 17. század elején bekapcsolódott az erdélyi politikai életbe, és trónra segítette elődjét, Báthory Gábort, akivel később súlyos összeütközésbe került. Erdélyből elmenekülve a Portán keresett támogatókat Báthory leváltásához, majd 1613 őszén komolyabb oszmán katonai erő kíséretével tért oda vissza. A rendek az 1613. október 23-án, Kolozsvárott tartott országgyűlésükön – miként az eseményt megörökítő Nagy Szabó Ferenc gúnyosan megjegyezte – „féltekben libere eligálták”, azaz féltükben szabadon megválasztották az új fejedelmet. Bethlen ugyan megválasztását az oszmán hadak támogató jelenlétének köszönhette, később azonban bebizonyította, hogy méltó volt a fejedelmi rangra.

A fejedelemség megszerzését követő öt-hat esztendőben Bethlen Gábor hatalma megerősítésével, az országon belüli béke megteremtésével, a gazdálkodás rendbehozatalával és a kiegyensúlyozott külkapcsolatok megőrzésével foglalkozott. Ez utóbbi téren nem volt könnyű dolga. A Porta követelésére 1616 nyarán Lippa várát és a hozzátartozó falvakat oszmán fennhatóság alá kellett adnia, hogy egy eset-leges katonai akciót kivédjen. A bécsi magyar királyi udvar ellenségesen viszonyult az új fejedelemhez,mert az oszmánok kiszolgálójának, kormányzójának tartotta, aki erőszakkal szerezte meg a trónt. Katonai fellépést fontolgattak ellene, remélve, hogy ily módon a Partiumot, sőt talán még Erdélyt is sikerül kimenteni az oszmán uralom alól.

Bethlen Gábor azonban trónra lépte után azonnal igyekezett fölvenni a diplomáciai kapcsolatot a magyar királlyal, hiszen elődei példájából jól tudta,hogy uralmát a szultán támogatása mellett a másik birodalom uralkodójával is el kell fogadtatnia. Sok nehézséggel és nézetkülönbséggel járó, kétéves tárgyalássorozat eredményeképpen született meg a nagyszombati megállapodás (1615), amely egyrészt lecsendesítette a határ menti katonai-politikai viszályokat – ezzel elhárította egy nagyobb fegyveresösszecsapás veszélyét –, másrészt egy időre, Bethlen 1619. évi Habsburg-ellenes támadásáig, meghatározta Erdély és a Magyar Királyság közjogi viszonyát.

Tudatosan, átgondoltan szervezte meg az ország gazdaságát, oly módon, hogy abból minél nagyobb jövedelmet húzzon a fejedelmi kincstár.Haszna azonban nemcsak a kincstárnak volt, de az egész ország is gyarapodásnak indult. Megélénkült a kereskedelem és vele együtt a pénzforgalom,„áros emberek” jöttek-mentek szerte a fejedelemségben. Bethlen Gábor a legnagyobb várakat és uradalmakat megszerezte a kincstár számára (például Huszt, Kővár, Szamosújvár, Várad, Gyalu, Déva, Gyulafehérvár, Kolozsmonostor, Fogaras, Görgény, Karánsebes, Lugos). Ezekhez sok száz falu, bányák és harmincadhelyek tartoztak, a kincstári bevételek nagy része is innen származott. A fejedelem legnagyobb jövedelemforrásai mégis a kereskedelmi monopóliumok voltak, amelyeket a legjobban eladhatóárucikkekre vetett ki. Ez azt jelentette, hogy a méz, a viasz, az élő szarvasmarha és a ló, a marhabőr, a gabona, a higany és az egyéb bányakincsek árusítására csak Bethlen megbízottjainak volt joga.

A fejedelmi kincstárat a mezei hadsereg, az erdélyi udvari hadak és a kormányzati személyzet fenntartásának költségei terhelték meg leginkább.Bethlen azonban – aki közismert volt pompakedveléséről – uralkodása második felében rengeteg luxus-cikket vásároltatott külországi piacokon, elsősorban Konstantinápolyban, Velencében, de Pozsonyban és Nagyszombatban is. Udvartartása különösen fényűzővé vált második felesége, Brandenburgi Katalin Erdélybe érkezése után.

Hadvezetési és politikai-diplomáciai manőverező képessége akkor bontakozhatott ki teljességében,amikor bekapcsolódott a harmincéves háborúba.Hadjáratai jelentősen emelték Erdély rangját és tekintélyét az európai országok között. Amikor 1619. szeptember 20-án bevonult Kassára, az ott összegyűlt rendek „előljárójuknak és fő gondviselőjüknek”, majd 1620. január 8-án Magyarország fejedelmének,az 1620. június 20-án Besztercebányán megnyílt országgyűlésen pedig királlyá választották. Bethlen azonban sohasem koronáztatta meg magát, s hogy miért nem, azt sokáig nem értették hívei a saját korában, és azután nem értették a későbbi évszázadokban sem. Ő maga így írt erről: „Ha én magamat megkoronáztattam volna, soha énnálam bolondabb, de nyomorultabb fejedelem nem lött volna, mert [a Porta]mindjárt az országnak végházait éntőlem megadatni kívánta volna, melyet ha nem cselekedném, azontúl avval fenyegetne, hogy ellenem támad a német mellé.”

Az 1622. január 6-án, a morvaországi Nikolsburgbanaláírt békeszerződésben Bethlen Gábor lemond a magyar koronáról, ehelyett német birodalmi hercegi címet kap. Haláláig azonban megtarthatta uralma alatt a hét felső-magyarországi vármegyét (Abaúj, Bereg, Borsod, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Zemplén), valamint egyebek mellett Munkács, Tokaj és Ecsed uradalmait mint magánbirtokait is. Bár nem végzett komolyabb tanulmányokat, Bethlen tudta, hogy iskolákra, a tudomány művelésére minden országnak nagy szüksége van. Erdélyben nem volt azelőtt felsőszintű oktatási intézmény, míg 1622-ben meg nem teremtette a gyulafehérvári Akadémiát. Könyvtárat és nyomdát is felállíttatott, és számos külföldi tudóst igyekezett Erdélybe csábítani. Kifejezetten támogatta az erdélyi diákok peregrinációját, azaz külföldi egyetemjárását.

1625-ben nyerte el György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgának kezét. Házassága egyértelműen politikai célokat szolgált; a protestáns országokkal való szövetségét erősítette. Katalin díszes kísérettel, 255 emberrel és 39 kocsival indult útnak Berlinből. Az esküvőt Kassán, 1626. március 2-án tartották, amelyen követekkel képviseltette magát a császár és a szultán, a svéd, a dán, a spanyol és a lengyel király, valamint a bajor herceg és a szomszédos román vajdák.

Életének utolsó éveiben Bethlen folytatta a főváros, Gyulafehérvár kiépítését. A közeli hegyekből vízvezetéket építtetett a városba. Mindezekhez itáliai építőmestereket hívatott, de a fejedelmi építkezések sok székelyföldi és szász mesterembernek is munkát adtak Erdély-szerte. Fogarason, Váradon és Vajdahunyadon is építkezett, de Radnót, Alvincés Balázsfalva kastélyait is megszépítette. Példáját az erdélyi főurak is követték, akik saját kúriáik, kastélyaik építésében jeleskedtek. 1629 elején Bethlen már betegeskedett, fulladási rohamai voltak, és vesebajjal küszködött. Kemény János visszaemlékezései szerint már halála előtt fél évvel azon igyekezett, hogy az országot, egyházát, feleségét, atyjafiait s jámbor szolgáit minél jobb állapotban hagyja hátra, és végrendeletben gondoskodjék róluk. Fejedelmi utódjául feleségét, Katalint jelölte ki, és ehhez a rendek beleegyezését és a Porta jóváhagyását is megszerezte. A nagy fejedelem halálát a gyönyörű magyarnyelven író Kemény János így örökítette meg:

„Talántyukmony sültni idő alatt meghala ez nagy fejedelem, kihez hasonló magyar Mátyás királytól fogva,és István királyon [Báthory István] kívül nem hallatott, nem is reménlhetni; […] az magyar nemzetet elhíresítette vala. Ó, vajha reménlhető volna valahamás! Ó vajha, avagy ne született, avagy örökké élt volna!”